Itthon
Az újmassai őskohó, más néven Fazola-kohó faszéntüzelésű nagyolvasztóként működött, és ma a magyar ipartörténet egyik legfontosabb, eredeti helyén fennmaradt emléke. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának ismertetője szerint európai mércével is ritkaság: mindössze három hasonló ipari emléket tartanak számon.
A Bükkben a vasgyártás nem véletlenül talált otthonra. A korabeli technológia rengeteg faanyagot igényelt, hiszen a kohót faszén fűtötte; vízenergiára is szükség volt, mert a fújtatókat és a kapcsolódó berendezéseket sokáig vízikerék mozgatta; emellett pedig ott volt a nyersanyag-ellátás háttere is, a környék bányászata és erdei erőforrásai. A Garadna völgye így vált olyan hellyé, ahol a természeti adottságok és az ipari tudás hosszú időre egymásra találtak.
A bükki vasipar korai nagy lendületét a Fazola család alapozta meg: a források a 1770-es évek elejére teszik az első ómassai vasolvasztók és üzemek kiépülését, Mária Terézia engedélyével.
A Garadna-patak mellett álló, korszerűbb újmassai nagyolvasztó Fazola Frigyes nevéhez kötődik; a hivatalos ismertetők az építés évét 1813-ra teszik (egyes leírások 1812-t említenek). A völgy vízrendezése és a tározás is ehhez a korszakhoz kapcsolódik: a Hámori-tó a vasipar vízigényével összefüggő munkák eredményeként alakult ki.
A Fazola-kohó arányai ma is beszédesek. A kohó terméskőből épült, négy sarokpillérre támaszkodik, formája kétlépcsős csonka gúla. Alapmérete 9,5 × 8,5 méter, magassága 11,4 méter.
A hegyoldaltól szabad három oldalon kosáríves nyílások láthatók; a leírások szerint a keleti és nyugati oldali nyílásoknál történt a levegő befúvatása, míg az északi nyílásnál zajlott a csapolás.
A nagyolvasztó működésének kulcsa a folyamatos levegőbefúvás volt: oxigént kellett juttatni a tűztérbe, hogy a hőmérséklet elég magas maradjon az olvasztáshoz. A leírások szerint ezt vízikerék hajtotta fújtatórendszer biztosította; a vízkerék 7 méter átmérőjű volt, a fújtatók percenként 16 löketszámmal dolgoztak.
A kohó a 19. században átépítéseken is átesett; a ma látható forma kialakulását a szakirodalom az 1830-as évek elejére teszi. A termelés később megszűnt, a vaskohászat pedig idővel a Diósgyőr–Miskolc térségébe települt át. A 20. század közepére az épület állapota erősen leromlott, mígnem 1951–1954 között műemléki helyreállítás zajlott.
A kohó mellett, a Garadna partján áll a Massa Múzeum, amely a vasmű történetének dokumentumait, valamint a korabeli szerszámokat és termékeket mutatja be. 1979-ben korabeli dokumentumok alapján felépítettek egy vasverő (kovács-) üzemet is: a farkaskalapács és a kiegészítő berendezések ma is láthatók, bemutatók idején pedig alkalmanként működésbe hozzák.
A területen csehszlovák–magyar vaskohászati emlékmű is áll 1988-as felirattal, az út túloldalán pedig műszaki skanzen tekinthető meg. A magyar vaskohászat történetét bemutató teljes kiállítás Miskolc-Felsőhámorban, az 1960-ban alapított Kohászati Múzeumban látható.
Az őskohó tömegközlekedéssel a 15-ös autóbusszal és a lillafüredi kisvasúttal is elérhető, autóval pedig a Hámori-tó térségéből, Ómassa irányába, a Bánkút felé vezető útra ráfordulva közelíthető meg.
Nemcsak a kohó miatt érdemes ellátogatni ide: a Garadna-patak völgye és a Bükk lábánál fekvő Hámori-tó rögtön hangulatot ad a látogatásnak. A természet szerelmesei több túraútvonal közül választhatnak a környéken, amelyek a Bükk jellegzetes tájait mutatják meg. Egy tóparti séta, egy patak menti kirándulás, vagy a közeli Lillafüred természeti és történelmi látnivalói könnyen tovább bővíthetik a programot.
Használd posztjaidnál a #CsodalatosMagyarorszag hashtaget!