Takaros pincék sora az Etyek-Budai borvidék településén, Pátyon

Aki Biatorbágy felől érkezik Pátyra, az mielőtt a faluba érne, elhalad a Pincehegy alján: a présházas pincék nagyszerű sorai, utcái, mint valami lakatlan város ragadják meg az arra járó figyelmét.

E tájék a középkorban sűrűn lakott és művelt terület volt, szőlőtermelő vidék. A török kiűzésével azonban a vidék pusztává lett. A lakatlan falvakat német telepesek szállták meg, akik folytatták a szőlőművelést.

Páty völgyben fekszik, talaja nedves, a talajvíztől kis pincét is lehetetlen volt ásni. Ezért építettek a hajdani pátyi bortermelő gazdák a falun kívül a domboldalban, a Pincehegyen a présházakat és pincéket. Erre a domboldalra a falu déli házsorának kertjei is kinyúltak. E telkek tulajdonosai ott is találtak alkalmas löszpartot száraz pincék fúrására, de nehezebb megközelítésük és kicsiny voltuk miatt ezek helyett a többi gazdákkal új, nagyobb pincéket építettek fent a hegyen.

A Pincehegyen néha közösen emelték a pincéket és présházakat úgy, hogy az egyszerre épülő présházboltok egymást tartották. A szélső pincét támfalakkal biztosították az egyoldalú nyomás ellen.

A legrégibbek az 1820-as évekből valók, akkor kezdhették meg a Pincehegy beépítését. A munka első része abból állt, hogy a domb oldalát függőlegesen levágták és a kikerülő földet vízszintesen elterítették. Az oldalba vágták a hosszú alagútszerű pincét vagy pincesípot. Ezt belülről kezdve esetleg szintén boltozták. A kő- vagy téglaív és a föld közötti részt úgy tömték meg, ahogy haladtak kifelé. A pincesípból – aszerint, hogy milyen hosszú volt – egy vagy több szellőző kéményt fúrtak föl a föld felszínéig, ezek végét szépen faragott kő védte. A síp előtti nagy térre került a présház.

A présházak ajtaját keményfából készítették és vaslemezekkel borították. A vasajtók zárjait préselt és kalapált kovácsmunkák díszítették. Egy ajtón több zár is volt, melyek együttműködését csak a gazda ismerte. A pince sípjában a hordók, a présházban a nagy tölgyfaprés, s a bor egyéb szerszámai voltak. A padláson (ha volt) leöntve állt a gabona.

Majdnem minden pincében volt tűzhely, a „tüzelőódal”. Egy vakablak felett volt a kürtő, mely alatt láncon bogrács lógott. A bort kis poharakból itták, hogy sokat tudjanak inni. Ha egyik pincében megunták, átmentek a másikba.

A község borvidék jellege a 19. század végén szűnt meg, egy nagy filoxérajárvány pusztította el a telepítéseket. A hajdan volt gazdák pincesorainak hangulata ma is megejtő. Több mint száz régi pince bújik meg a lombos fák között, várva a szomjazó vándort egy pohár jó borra. A hangulatos séta mellett a régi-új gazdák szívesen mutatják meg a környéket, ahol a Zsámbéki-medence egyik legegységesebben megmaradt pincesora található.

Távolban a település református temploma, melynek építése 1783-ra fejeződhetett be. A torony 1802-ben egy villámcsapás után kapott csak réz borítást. Az egyszerű, későbarokk templom monumentalitásával ma is meghatározza a faluképet.

A pincehegy mindkét végén lehetőség van parkolásra: keleti felén, a Mélyárok utca felső részén, ahonnan nyugati irányba tartva sétálhatunk be a pincék közé. A nyugati felén, a Torbágyi út mellett, az Otelló sor és a Napraforgó utca találkozásánál. Itt rögtön több pincét találunk.

#CsodalatosMagyarorszag Kövess minket Instagramon is!

Használd posztjaidnál a #CsodalatosMagyarorszag hashtaget!