Vértesszőlősi előembertelep
Vértesszőlős, Irtás-dűlő, 2837 Magyarország
Pécsi Márton fedezte fel 1962-ben az előember telephelyét Vértesszőlősön, ahol az előember koponyacsont-darabjára, eszközeire és őskori állatnyomokra lelt.
Vértesszőlős község Komárom-Esztergom megyében, Tatabányától 2 kilométerre fekszik. Írásos források 1244-ben említik először, mint királyi vincellérek által lakott falut.
Vértesszőlős egyik mésztufabányája területén 1962-ben Pécsi Márton geográfus őskori maradványokat tartalmazó kőzetrétegre bukkant, melyre alapozva a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia ásatásokat indított a bányában.
1965 nyarán,az ásatások során, napvilágra került egy körülbelül 350 ezer éves ősember nyakszirtcsontja és két gyermekfog. A maradványok megtalálásakor, augusztus 21-én, Sámuel napja volt, ezért az itt élt embert „Samunak” keresztelték el. Samu a Homo erectus faj késői képviselője volt, amely átmenetet képez a még csak fölegyenesedő előember és a már értelmes ősember között. A fejlettségéhez képest intelligens volt: kavicsból készült eszközöket használt, valamint ismerte és használta a tüzet.
Vértesszőlős jelentőségét elsősorban az adja, hogy itt a lelőhely összefüggő, csontokkal, eszközökkel teli települési szintekben, több, egymást követő járószintben került napvilágra. Korunkban ez világviszonylatban is nagyon ritka. Más lelőhelyeken – egy-két kivétellel – a szerszámokat, az állatcsontokat a rétegek közt elszórtan, vagy éppen a felszínen találják. Itt a mészkőrétegek ténylegesen magukba zártak táborhelyeket, települési rétegeket.
Egy őskori forrás környékét üvegpavilonnal védik, az egykori dagonyázóhely őskori állatok és emberősünk megkövesedett lábnyomait őrzi.
A Vértesszőlősi előembertelep, a Magyar Nemzeti Múzeum szabadtéri kiállítóhelye a különleges régészeti, embertani és őslénytani maradványokat, azok képződési környezetét mutatja be. A két feltárt és bemutatott lelőhely az előkerült milliónyi kőeszközzel, zsíros csontokkal táplált tűzhelyekkel, a vadászott állatok csontjaival és az emberi tejfogakkal valamint egy tarkócsonttal egyedülálló képet nyújt a korai, úgynevezett heidelbergi típusú ember életéről. A bányából ismert levél- és terméslenyomatok, illetve az egykori sáros itató és dagonyázó helyhez gyűlt állatok megőrződött lábnyomai pedig a természetes környezetről adnak képet.
