Szénások Európa Diplomás Terület
Nagykovácsi, Nagy-Szénás, 2094 Magyarország
A Szénások dolomit hegyeit az 1800-as évek vége óta az egyik kiemelkedő jelentőségű hazai természeti területként tartják számon.
Változatos terepviszonyai, világszerte egyedi virágflórája, füves fennsíkja és kivételes panorámát nyújtó csúcsai lenyűgözőek.
A társulások számos bennszülött és maradvány faj élőhelyét jelentik, közülük a pilisi len (Linum dolomiticum) a világon egyedül itt él. Értékét az Európa Tanács 1995-ben Európa Diploma adományozásával ismerte el.
A hazai természetvédelem alapelveit kidolgozó Kaán Károly már 1931-ben megjelent „Természetvédelem és természeti emlékek” című könyvében javasolta a Kis- és Nagyszénás egy részén rezerváció kijelölését a ritka növények megóvása érdekében. Ugyanekkor Pilisszentiván egykori földbirtokosa, Karátsonyi Imre gróf gondoskodott a pilisi len védelméről.
Ennek ellenére csak a világháború után, 1951-ben került sor két kisebb terület védetté nyilvánítására, melyek az 1978-ban létrehozott Budai Tájvédelmi Körzet részévé váltak. 1994-ben a terület egy részét erdőrezervátummá. azaz olyan területté nyilvánították ahol semmiféle emberi (erdészeti) beavatkozás nem történik, így a háborítatlan természeti folyamatok tanulmányozhatóak.
A Pilisi len (Linum dolomiticum)
A Budapest környéki flóra kiemelkedő kutatóját, Borbás Vincét gyakran emlegetik a „legmagyarabb botanikus”-ként. Megérdemli a kitüntető címet, hiszen számos pannóniai bennszülött növényfajt írt le. Felfedezettjei közül a legtündöklőbbet, a pilisi lent (Linum dolomiticum) a Természettudományi Társulat 1897. január 13-án tartott ülésén mutatta be. Borbás kivételes felkészültségét mutatja, hogy azt is felismerte, az újonnan talált növényfaj legközelebbi rokona egy görögországi lenfaj, a Linum elegans. Borbás Vince emlékét a Szénások ma is őrzi, a terület egyik legértékesebb dolomithegyét Borbás-gerincnek nevezik. A vidék alapkőzete – a triászkori dolomit – igen változatos, mozgalmas, gerincekkel, völgyekkel tagolt felszínt képez, amelyen üdébb és szárazabb tölgyerdők, karszt-bokorerdők, sztyepplejtők és sziklagyepek mozaikja jött létre. A száraz, meleg mikroklímájú déli lejtőket csak néhány méter választja el a hideg északi oldalaktól, ezért a nagy klímaváltozásokat a növényzet csupán néhány méteres vándorlással szinte változatlanul át tudta vészelni. A hideg északi völgyoldalakban fennmaradtak azok a jégkori növények, amelyek a Kárpát-medencéből máshonnan már kipusztultak, ma magashegységi fajok. Ilyenek a lila csenkesz (Festuca amethystina), a tarka nádtippan (Calamagrostis varia) és a szürke bogáncs (Carduus crassifolius subsp. glaucus).
