Lenyűgöző fotókon a hortobágyi pásztorok, csikósok mindennapjai

Itthon

2020. december 20. Szabó Zoltán Répásy Zsolt

Megosztás:

A dolgos hétköznapokon mindannyian elfeledkezünk arról, milyen gyönyörű országban élünk. A csodálatos táj mellett a több évszázados hagyományokra is érdemes büszkének lennünk, őseink nagyon színes és egyedi kultúrát hagytak maguk után.

A mai rohanó világban egyre jobban elhalványul ezek jelentősége, és csak egy kis szeletjét ismerhetjük meg a régi korok szépségeinek. Az alföldi tanyavilágon, a mai napig őrzik a csikósok és pásztorok hagyományait. Ahogy a legtöbb ember, ő sem tudta, hogy a Hortobágyon mai napig vannak pásztorok és csikósok, akik őrzik ezt a hagyományt, és ugyanúgy dolgoznak, mint az őseik.

A veszprémi születésű magyar díjnyertes fotós, Répásy Zsolt szívéhez nagyon közel áll a népi világ és a tradíciók felelevenítése. 2018-ban kezdte el fotózni a hagyományos pásztorkodást, a pásztori életet. Igazi “szerelem projekt”, mely elmondása szerint még sokáig folytatódni fog. Munkái ismert nemzetközi online és nyomtatott magazinokban is megjelentek már. Zsolt elárulta lapunknak, hogy mindig vonzotta a dokumentarista fotózás, ahol az emberek állnak a középpontban. Az életük, érzéseik, csatáik, hagyományaik, kulturális hátterük. A magyar tanyavilágról készült fotósorozatában is ezt az érzést szeretné bemutatni.

Fotó: Répásy Zsolt

A Hortobágy Magyarország legnagyobb pusztája, egyúttal Közép-Európa legkiterjedtebb tengersík tája is, mely a természettől állattenyésztésre, pásztorkodásra volt rendelve.

Természeti adottságai kedveztek egy olyan állattartó kultúra kialakulásának és fennmaradásának, amely csaknem a 20. század közepéig egyedülállónak tekinthető.

“Ezek a pásztorok nagyon büszkék arra, amit tesznek, mivel megőrzik az állatállományról, az állatokról, a természetről, az időjárásról, a gyógyításról szerzett tudásukat, amelyet évszázadok alatt építettek fel.”

Fotó: Répásy Zsolt

A hortobágyi pásztorok meghatározó részét képezik annak a hagyományőrző rétegnek, amelyet a néprajzi szakirodalomban pásztorrendnek neveznek.

A pásztorok társadalmában a tekintély, a rang szempontjából az is számított, hogy melyik jószágfajtát őrizték. Legtöbbre az értékes nagyállatok (ló, szarvasmarha) őrzőit tartották. A csikós és a gulyás között alig van különbség. A csikóst kiemeli nyakassága, büszkesége, az, hogy a ló nagy értékű állat, mozgékony, de könnyen sérülhet, terelése kipróbált, ügyes embert kíván.

Fotó: Répásy Zsolt

A csikósok hajdanán igen megbecsült tagjai voltak a társadalomnak.

Terelőeszközük a saját maguk által készített díszes karikás ostor, melyet az évek során fegyverként és játékaikban is szívesen használtak, valamint a ménest is terelték vele. Jellegzetes lószerszámot használnak ma is, ez az úgynevezett patrac – másnéven priccs, a heveder nélküli nyereg.

Fotó: Répásy Zsolt

A csikósok legfontosabb társa a hátaslovuk, melyet sok mindenre megtanítottak régen is, ma pedig igazi látványosság és turistamágnessé vált az ősi hagyomány.

Ilyen adottságok birtokában a csikósnak nimbusza, presztízse volt a pusztában a régi időkben is. Ám a gulyás sem volt alábbvaló, hiszen ő is lovon járt, s a szarvasmarha is nagy értékű állat. A Hortobágyon a gulyás a legnagyobb múltú nagyállat-őrző pásztorunk.

Fotó: Répásy Zsolt

A Hortobágyon olyan különleges állatok élnek, mint a szürke marha, rackajuh, mangalica sertés és a nóniusz ló.

Fotó: Répásy Zsolt

Fotó: Répásy Zsolt

Fotó: Répásy Zsolt

Fotó: Répásy Zsolt

A legelő jószágot itatni kell.

A vízre legkényesebb a ló, ezért kúton, régen folyóvizen, a Hortobágy folyón itatták, de még a Tiszára is lehajtották. A kutak nagyméretűek, kerületük akár a 4 métert is elérheti, hogy egyszerre több vödör is járhasson benne. A két-, három-, négygémű kútból a pásztorok itatáskor, a kút fölé helyezett pallón állva húzzák a vizet. Egy nagyobb létszámú gulya itatásakor igencsak meg kell dolgozni, hogy a jószág szomjas ne maradjon.

Fotó: Répásy Zsolt

A fotós megörökítette a jókedvű pásztorok szabadidejét is, mulatozásból náluk sincs hiány.

A pásztor- és betyárkorszak a 17. századi első csárdák megjelenése után kezdett kivirágozni. A többszáz éves hagyományok még ma sem tűntek el.

Fotó: Répásy Zsolt

Zsolt nemcsak nyáron, hanem a téli hónapokban is figyelemmel kísérte a Hajdúságban élők munkáját és életét, hiszen az állatokra ilyenkor is fontos odafigyelni.

Fotó: Répásy Zsolt

Fotó: Répásy Zsolt

Az UNESCO Világörökség Bizottsága 1999-ben a Nemzeti Parkot felvette a Világörökségi Listára.

A múlt egy kis szelete még mindig velünk van, és talán még a következő generációk is megismerhetik a magyar kultúra ezen fontos részét a hagyományörző családok révén. Répásy Zsolt Instagram oldalán további szuper fotókat találtok.