Az Anna Margit – Ámos Imre Múzeumban részesei lehetünk annak, hogy a két művész munkájukban is összefonódva együtt ámulnak a világra.

Anna Margit – Ámos Imre művészházaspár életművét bemutató múzeum 1984-ben nyitotta meg kapuit Szentendrén a régi, ún. Paulovics-házban. A művek Anna Margit hagyatékaként, még a művésznő életében kerültek a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának tulajdonába. Az adományozás célja és feltétele a II. Világháborúban munkaszolgálat közben eltűnt Ámos Imre festőművész tragikus sorsának emlékére és kettejük életművének bemutatása volt.

A szentendrei Ferenczy Múzeum, mint a hagyaték egy jelentős részének őrzője, Ámos életművére koncentráló kiállítást tervezett és 2007-ben a múzeum épületét felújították, a mai igényeknek megfelelő, látogatóbarát, a műtárgyak állapotát megőrző, páramentesített, új világítással és korszerű installációval ellátott, múzeumépületet nyitott meg. A Ferenczy Múzeum saját anyagából olyan kronologikus állandó kiállítás jött létre, amely szemléletesen mutatja be a 20. század két jelentős hazai festőegyéniségének életművét. A kiállítóhely ma a Ferenczy Múzeum filiáléja.

A művészházaspár munkássága – rokon tematikával – a harmincas években indult. Azonban Ámos Imrének – korai halála miatt – sokkal rövidebb idő alatt kellett mindent elmondania.

Anna Margit (1913-1991) legkorábbi képei tempera- és gouache-festmények. Sötét, elmosódó, egymáson áttűnő zöldjei, kékjei, lilái, meszes szürkéi felkeltik a figyelmet és továbbrezegnek a szemlélőben. Váratlan és harsány vörösei különleges, a környezetbe nem illő kontrasztjukkal erős hatást gyakorolnak. Szokatlan és erőteljes hang ez, ha tudjuk, hogy egy huszonnégy éves festő alkotása. De nem csupán a szín ilyen harsogó, hanem a téma is. A többi teremben kiállított figuráit is sorra látogatva, rájövünk, hogy Anna Margit festészetének tárgya főként önarckép. Művészete első pillanatra könnyen megközelíthető, mert figurái a népművészetből, a gyermeki művészetből ismert figurák, amellyel az ember viselkedéséről mond kritikát, csúfolódik, mert mindenben csalódott.

1930-31-től kezdve ismerjük krétával, tussal, ceruzával lejegyzett portré- és aktrajzait, majd festményeit, amelyek szinte kivétel nélkül önportrék; ha van is környezetük, csak a szép, egészséges, szárnyaló mozgású nőalakok hátteréül szolgálnak (Táncosnők, 1933. Lányok korsóval, 1934.). 1936 szeptemberében Ámossal volt közös kiállításuk. 1936-tól rendszeresen szerepelt a KUT kiállításokon. 1940-ben először jelent meg a bábu (Önarckép bábuval). 1942 júniusában a Nemzeti Szalonban kiállított festményeit díjazták. Ugyanebben az éveben még részt vett a fasizmus ellen demonstráló Szabadság és Nép című kiállításon, azután alig festett, bujkálni kényszerült, Ámosért reszketett (Szerelmespár, 1943., Árva, 1943.). Anna Margit magára maradottságában, életösztönei parancsaként ismét a festéshez menekült (Nő hegedűvel, Emlékezés, 1944., Özvegy, 1945.), és 1946-ban már szinte minden kollektív kiállításon szerepelt.

1966-ban és 1967-ben, a bábuk mellett – talán kontrasztként -, még rendkívül érzékeny, higgadt, bizonyos értelemben a hagyományokhoz illeszkedő portrékat festett (Piros sapkás fiú, Virágos kalap, 1966. Sápadt nő, 1967.), mintegy mesterségének próbájaként, sőt figurális kompozíciókat is alkotott. Néhány kép erejéig, röpködő fantáziáját szabadon engedve, a felületekre halmozta emlékeinek fő motívumait, olyan jeleket, amelyeket mások is értelmezni képesek. 1968-tól azonban egyértelműen bábu lett a Máriácska, a Magdolna is, a Hírnök, a Tövises múzsa…

Ámos Imre (1907-1944) művei az emeleten láthatók. Egész munkásságát és rövid életét meghatározza az a magatartás, amely már névfelvételében megnyilvánul: a vallásos, zsidó családban nevelkedett Ungár Imre fölveszi Ámos próféta nevét. A prófétáét, akinek a gazdag és fényűző Izraelbe kell mennie, hogy szóljon az igazság védelmében. Ámos munkássága elején egy linósorozatban ugyanezt teszi. De nemcsak az induló festő érzi ezt a peremlétet, hanem egész művészete erről szól. Érett festészete is látomások sorozata – mint ahogy Ámos prófétáé is. Életműve azonossá válik a Prófétáéval: figyelmeztetés a háború pusztítására, életellenségére. Miközben maga is átélte a teljes felszámolódást, utolsó figyelmeztetésként meg is rajzolja.

Ámos Imre látomásos képeinek világa a Szabolcs-Szatmár megyei szülőföldhöz, később Szentendréhez kötődik, megrázó előérzete a művész korai, értelmetlen halálának. A gyűjtemény anyagát Anna Margit adománya is gyarapította.

Anna Margit földi maradványait a művésznő saját kívánságának megfelelően, 1991-ben a múzeum kertjében helyezték örök nyugalomra.