Komáromi Erődrendszer
Komárom, 1 26, 2900 Magyarország
A Komáromi Erődrendszer monumentális méreteivel építésekor Európa legnagyobb erődrendszere volt, és még ma is egyedülálló.
Komárom előnyös közlekedés-földrajzi helyzete folytán már a régmúltban is jelentős gazdasági és kulturális szerepet töltött be. Régészeti feltárások bizonysága szerint a ma Dél-Komáromhoz tartozó Szőny területén kelta település volt, jelentős kereskedelmi forgalommal.
Stratégiai jelentőségű központtá a Római Birodalom terjeszkedése kapcsán létrejövő Pannónia provincia fennállása alatt vált. A birodalom dunai határa, a “limes romanus” mentén kiépülő Brigetio a provincia egyik legjelentősebb települése volt az I-IV. században. Neve is kelta eredetű; várat, erődöt jelent. A település védelmét kezdetben fa-föld védmű biztosította, melyet a II. században hatalmas kőfallal körülvett erődítés váltott fel. Brigetioval szemben a Duna bal partjának megerősítése is szükségesség vált, kezdetben itt is elsőként fa-föld erődöt, majd a későbbiek folyamán Celemantia néven kőfallal körülvett tábort építettek. A Római Birodalom bukása után Ketel fia, Alaptolma erős földvárat épített a Duna és a Vág összefolyásánál.
A tatárjárás után IV. Béla király uralkodása idején, 1265-ben a földvárat kővár váltotta fel, majd a XV. században, Mátyás király alatt Komárom kereskedelmi, gazdasági és katonai központtá fejlődött. Az erődrendszer szempontjából az újjászületést a napóleoni háborúk jelentették. I. Ferenc császár udvartartásával Komáromban talált menedéket, melyet előzőleg nagy sietve megerősítettek. A császár itt határozta el, hogy Komáromot a birodalom legerősebb katonai erődrendszerévé kell kiépíteni. Az erődrendszer ilyen irányú megépítését Marquis Chasteler táborszernagy vezette hadmérnöki gárda tervei alapján kezdték meg. A terv tartalmazta a Duna jobb partjának erődítési elképzeléseit is. A már meglévő jobb parti hídfőerőd a “Csillagerőd”, a korábbi Szent Péter palánk, mellé két másik erődöt is terveztek építeni. Egyet a koppánymonostori Homokhegyen, egyet pedig a Nagyigmánd felé vezető út mellett, Komárom déli kijáratához. Az 1827 és 1839 között folytatott építkezések során korszerűsítették az Öreg- és Újvárat, megkezdték a várost nyugatról védő Nádor-vonal kiépítését. Az építés folyamatát osztrák részről az 1848-49-es szabadságharc eseményei szakította meg.
A vár magyar kézre kerülésével, annak első parancsnoka Majtényi István alezredes azonnal hozzálátott a vár megerősítéséhez, majd vár új parancsnoka Klapka György tábornok lett, aki parancsba adta egy kazamatákkal ellátott erőd építését az osztrákok által már korábban kiszemelt helyen, a Homokhegyen.
A szabadságharc leverése után az osztrákok – korábbi terveknek megfelelően- újból hozzákezdtek az erődrendszer kiépítéséhez, melyhez felhasználták az ostrom során szerzett tapasztalatokat is. A vár körülzárása egyértelműen bizonyította, hogy szükség van a Duna jobb partján olyan védművek megépítésére, amelyek meg tudják akadályozni, hogy az ellenség tüzérsége tűz alá tudja venni a bal parti erődöket, és folyamatosan biztosítani tudja a két part közötti összeköttetést.
1850-ben elkezdődött építési munkálatok felölelték a komáromi erődegyüttes teljes vertikumát. A nagyarányú építkezés első, legnagyobb üteme 1871-ben befejeződött, a Monostori erőd elkészültével. Ezt követően 1871-77 között megépült az Igmándi erőd, ezzel a komáromi erődrendszer teljessé vált.
A komáromi erődrendszer létjogosultsága az elkövetkező években megkérdőjeleződött. A XIX. század végére felgyorsult a haditechnika – ezen belül a tüzérségi eszközök – fejlődése, mely megkövetelte volna az erődrendszer védőképességének felülvizsgálatát és a megváltozott körülményekhez igazodó átépítését. Erre azonban nem került sor.
MONOSTORI ERŐD:
Az erőd – Közép-Európa legnagyobb újkori erődje – 1850 és 1871 között épült. Az UNESCO Világörökségi Várományosi Listáján szereplő, klasszicista stílusú hadtörténeti műemlék lenyűgöző látványt nyújt hatalmas, precízen faragott kövekből épített falaival, a védműveket borító 3-4 méter vastag földtakarójával. és több kilométer hosszú földalatti folyosórendszerével. (kazamata-hálózatával)
Monumentális méreteit bizonyítják a következő adatok:az erőd 25 hektárt foglal el, teljes területe lőterekkel együtt 70 hektár, az épületek alapterülete 25 680 m2, a helyiségek száma 640. Az erődben élő katonák legmagasabb száma 8000 fő volt.
Az erőd építését követően a magyar honvédség katonagenerációit szolgálta. Feladatai közé tartozott a központi vár (É-Komárom) védelme és a dunai hajóforgalom ellenőrzése. Harci eseményekre itt soha nem került sor, elsősorban kiképzőtáborként és fegyverraktárként használták. Az I. világháború alatt sorozó- és kiképzőközpontként funkcionált. A II. világháborúban a Monostori erődbe helyezték a 22-es gyalogezred parancsnokságát, és a I.-II. zászlóalj katonái innen indultak a Don menti ütközetbe.. A II. világháború után a Csehszlovákiától kitelepített magyar családok szükséglakásait alakították ki az erőd falai között.
1945-90 között a Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportja Közép-Európa legnagyobb lőszerraktárát alakította ki az erődben. Távozásukkal az erőd katonai szerepe végleg megszűnt.
IGMÁNDI ERŐD:
Az Igmándi erődöt, a komáromi erődrendszer legfiatalabb és legdélibb tagját 1871-ben kezdték el építeni. A tervezők az erőd alaprajzát úgy alakították ki, hogy széles arcvonallal rendelkezzen, így biztosítva azt, hogy a lehető legtöbb löveg nézzen az ellenség irányába. A zárt erődudvar északi oldalát egy laktanya zárta le. Az udvarból alagutakon keresztül lehetett a koffereket és vállkoffereket megközelíteni. Az erőd védelmét a szabályzat szerint egy-négy század és 16-20 löveg látta el. 1939 szeptemberétől 1941 márciusáig az erőd menekült lengyel katonák szállása volt, ezt követően lengyel katonai internálótábor, majd munkaszolgálatos laktanya lett. A háború végén, a légitámadások idejére a környék lakossága a külső kazamatákat óvóhelyként használta. Az erőd 1945 és 1948 között szűrőtáborként működött: itt igazoltatták és osztályozták a nyugatról hazaérkezett katonákat és polgárokat. Helyiségeit ezután műhelyek, raktárak és szükséglakások céljaira vették igénybe. 1966 óta a Klapka György Múzeum római kori kőtára működik benne.
CSILLAG ERŐD:
Az erőd – melynek elődje a török kori Szent Péter palánk – az Öregvár keleti bástyájával szemben fekszik. Pálffy Miklós főkapitánysága alatt, 1568-ban kezdték építeni. 86 nyarára készültek el a 100-100 lovas befogadására képes hídfők. A hídfőerők feladta az volt, hogy óvják a meglepetésszerű támadásoktól a központi erődöt, blokkolják a folyami hajóforgalmat, védjék a meglévő, vagy szükség esetén épülő hajóhidat és támaszpontul szolgáljanak a támadók elleni lovasportyáknak. A török harcok elmúltával az erődrendszer elvesztette fő funkcióját, ezért elhanyagolták. 1848 őszén újult erővel fogtak hozzá az erőd felújításához, Török Ignác vezetésével. A cél a város körkörös védelmének biztosítása volt. 1850-ben majdnem teljesen elbontották az erődöt, majd később, 1850 és 1870 között – mint az új védelmi rendszer legfontosabb elemét – kőből és téglából újraépítették. A Monarchia hadserege laktanyaként és raktárként használta. 1920 után a Magyar Királyi Hadsereg lőszerraktára lett. 1944 októberétől decemberig deportáltak gyűjtőhelyéül szolgált. A II. világháború után szükséglakásokat alakítottak ki. benne, majd zöldségraktárként használták. Jellegzetes csillag alakját négy, befelé nyitott ütegállás adja, melyeknek külső felét kövekkel erősítették meg és kőfallal kötötték össze. Körbe mély vizesárok védte. Az udvaron nyújtott nyolcszögletű erőd-jellegű laktanyaépület található.
